Vénusz Almája

Maszkokkal élni olykor nem könnyű, mégis teljesen beleivódik és életünk, személyiségünk szerves részévé válik, attól függetlenül, hogy az arc ami a tükörben visszatekint elválaszt attól akik valójában vagyunk.

Ez a maszk ránk teszi a tökéletes anya, erős vezető, az örök maximalista, csak egy alkalmazott, gondtalan szingli, az igazi rendszerető, a káosz nagyasszonya vagy bármi más

cimkéjét.

Aztán frappáns fordulatokkal, fájdalmas végekkel, eget rengető felismerésekkel vagy épp mézes találkozásokkal megreped és eltörik a maszk.

Még az arcunkon van és hajlandóak vagyunk bármit megtenni, hogy ezt megragasszuk, egyben tartsuk, vágyódva a régi rendbe, mely nemcsak elmúlt, hanem élettelenné vált.

Mindeközben elhárítjuk azt az új életet, ami vészesen kopogtat az ajtón és táplálni akarunk valami olyat, mi nem kívánja már ennek sem örömét sem búját.

Számtalan variációt felállítunk, hogy most mégis valami újnak tűnjön, hiszen a múlt ugyan elmúlt, mégis jelenünk szerves részeként lengi be a levegőt illatával.

Végig azt hisszük, hogy többé nincs rajtunk a maszk és tényleg a felé a magasabb rendű jó felé tartunk, ami fele vágyódunk, mert ha ezt nem hitetnénk el, kiderülne milyen a maszk mögötti valódi arc.

Az, hogy nem a párom a megfelelő társam, nem is olyan jó a szex azzal akivel műveljük, sokkal jobban értek valami máshoz, vagy nem is az anyánk, az apánk, a gyerekünk, a szomszédunk, az anyósunk, egy másik nő vagy férfi, a szülésünk, a válásunk, a traumánk, a veszteségünk …… a hibás azért, ami összetörte a maszkot.

Sokszor szégyelljük vagy vészesen nehéznek érezzük azt ami történt velünk, mint egy stigma, amit már többet nem tudunk lemosni magunkról. És valójában egy olyan -valamit- ruházunk fel magasabb rendű erővel, ami egy maszkot viselt élet része volt egykor.

Megtörténik a hattyú vékony hangú halála, és belül mardossa szívünket egy sárkány:

mikor léphetünk végre abba a valóságba, ami csak egy karnyújtásnyira van tőlünk?

Mégis végtelennek tűnő küzdelemmel zajlik az oda vezető út, hogy végérvényesen lerázzuk magunkról azt az összetört maszkot.

Hogy végre valahára

tündököljünk.